Öt: Biztonság

Szerintem nagyon ratyi és rövid lett. De ennyi telt tőlem, sajnálom.. :/ Remélem, nem kaptatok még agyrázkódást Shannon bipoláris viselkedésétől :DDDDDD

Jó olvasást.^^

Öklendezve, ökölbe szorított kezekkel néztem az előttem görnyedező fiút, aki az én nem túlságosan erősnek szánt ütésemtől a földre került, s úgy tűnt, sokáig fel sem kel onnan. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogyha leküzdi a fájdalmát, akkor bosszút fog állni rajtam, így nem maradt más lehetőségem, mint a futás. Gyűlöltem rohanni, főleg a testnevelés órákon, ámde most, hogy szükségét éreztem a menekülésnek, gyakorlatilag szeltem a levegőt. A tanárom büszke lenne rám, hogyha látná Shannon Monroe kiemelkedő teljesítményét úgy, hogy a halál elől fut.

A por kavargott utánam, ahogy vertem a talpammal a homokos, út melletti részt, Határozottan örültem annak, hogy kivételesen nem hallgattam anyára és a tornacipőmet vettem fel. Kicsit nehéz lenne magas sarkúban ezt az esztelen szaladást kivitelezni, ámde jelenleg különösen nem játszott szerepet ez a tény. Mivel nem ismertem a várost, ide-oda cikáztam és számomra ismeretlen utcákra tértem le, remélve, hogy nem találja majd a nyomomat. A velem szembe siető emberek idiótának néztek, amiért úgy szedtem a lábaimat, mint valami őrült, ők viszont nem tudták azt, amit én: a forrófejű ütésem következménye elől menekülök. Nem akartam meghalni, ahogy azt se szerettem volna, hogy a többieknek bántódása esne. Abba én ténylegesen belepusztulnék, ráadásul úgy, hogy mindez az én hibám. Ha ezen múlik, önkéntesen halok meg értük, még ha nem is akaródzik, csakhogy nekik ne essen bajuk. A barátaimnak és a testvéremnek.

Hirtelen tértem le egy szűk, sötétnek tűnő sikátorba. Mindig is gyűlöltem az ehhez hasonló helyeket, mivel egy rosszabb horror filmekben mindig ilyenkor bukkant elő valami olyasmi teremtmény, aki szívesen látott vacsorául egy olyan embert, mint például én. Igazi főfogás lenne nekik egy ostoba ember, aki ráadásul vinnyog is, ha olyasmi történik, mint most. Shannon, a lényegre koncentrálj!

Zihálva támaszkodtam neki háttal a falnak és beletúrtam a hajamban. A nagy futástól teljesen leizzadtam, túlságosan is melegem volt ahhoz képest, hogy húsz fok, ha volt. Csupán reménykedni mertem abban, hogy sikerült leráznom Louis Tomlinsont, aki nyilvánvalóan most azt tervezgeti éppen a fejében, hogy puszta kézzel vagy esetleg pisztollyal fog véget vetni az életemnek. Nem akartam visszamenni hozzá, annak ellenére, hogy megegyeztünk. Túlnyomó volt bennem az iránta érzett undor, habár jóvágásúnak lehetett mondani és tényleg nem volt egy utolsó darab, mégis a cselekedetei ezt hozták ki belőlem.

Feltehető, hogy tulajdonképpen élvezi azt, hogy engem zsarolhat. Van mivel is, mert Lionel ott van a csapatában, akinek az életéért mindennap rettegek és kénytelen voltam belátni, hogy szinte minden szál az ő kezébe fut. Ő irányította a dolgokat, ha nem is önmagamtól, de mások életéért visszamegyek hozzá és eltűrőm, hogy olyan szinten szívasson szét, ami után hússzor is meggondolom magamat, még mielőtt elkövetnék valami engedetlenséget.

Nem tudja, milyen szeretni. Egyértelmű. Ha tudná, micsoda kínokat okoz nekem és mennyit gondolkozom rajta, nem tenné ezt velem. Ha már tényleg kiválasztott magának, mint alanyt, akkor ne tegye velem azt, amit. Ezzel csak azt fogja elérni, hogy ehhez hasonszőrű dolgokat hajtsak végre, csakhogy mentsem a saját irhámat.

– Helló kislány – ütötte meg a fülemet egy mély hang, amiről automatikusan tudtam, hogy nem Louis-é. Ó, hogy az Isten verje meg! Miért pont ma talál rám minden idióta, akinek egy csepp sütnivalója sincs? Shannon, kész, te tényleg vonzod a bajt és ennek tetejében még szerencsétlen is vagy. Kell ennél több?

A hang irányába fordítottam a fejemet és ijedten konstatáltam, hogy három, körülbelül velem egykorú srác közeledik felém, arcukon pedig egy perverz vigyor ült, amitől hányingerem támadt. Ösztönösen toltam el magamat a faltól és próbáltam távolabb húzódni. Kifutni nem mertem Tomlinson miatt. Igaz, éppen jól jött volna a segítsége vagy bármi, csak éppen azt nem várom, ami azután jönne. Annyira bolond még én sem vagyok.

– Mit akartok? – kérdeztem élesen, reménykedve, hogy a hangnemembe sűrített magabiztosság elkergeti őket. Nos, ahogy még szélesebb mosolyra húzták a szájukat, ezt a reményemet el is kergethettem. Úgy látszik, potenciálisan gyenge, könnyen megerőszakolható lányt látnak bennem. – Húzzatok el! – utasítottam őket.

– Ugyan, miért tennénk? Tökéletes hely és tökéletes időpont. Arról nem is beszélve, hogy egyedül vagy és lássuk be, képtelen vagy ellátni egyszerre hármunk baját. Add meg magad és akkor talán nem fog fájni. Ismétlem, talán – szólalt meg a középső fiú, szemein látszott, hogy hiába a korai időpont, már rendesen felöntött a garatra.

– Hagyjatok békén! – sziszegtem, s amint tettek felém egy lépést, én reflexszerűen húzódtam a sikátor kijárata felé. Inkább már a halál, mintsem ezek hárman.

– Na, picinyem… – unszolt továbbra is a középső.

– Azt mondta, hagyd békén –szólalt meg mögülem egy hang, amire összerezzentem. Rám talált. – Na, mire vártok? Kezdő löketre? Ha akarjátok, megadom nektek, de nem garantálom, hogy holnap látni fogjátok a napfelkeltét. Ami azt illeti, a naplementét se csodálhatjátok ma este – tette hozzá. Lehunytam a szemeimet és vettem egy mély lélegzetet. Nos… ugyanez a kijelentés rám is igaz.

A három fiú egy „úristen, ez ő, menjünk innen” kiáltás közepette pedig elrohantak oda, ahová előjöttek, azaz a sikátor másik végéből. Féltem hátranézni. Attól tartottam, hogy képes lesz most megütni azért, amit tettem. Ugyan, készen álltam tökéletesen a büntetésemre, mégis féltem tőle. Ha úgy vesszük, minden eddigi felé tett lépésemet a terror kényszerítette ki belőlem.

– Hé, cica, jól vagy? – simította a vállamra a tenyereit, ezzel kivívva a meglepődöttségemet. Ha őszinte akarok lenni, nem éppen erre számítottam. Pontosabban minden lehetőség átfutott az agyamon, csak éppen ez nem. Lehet, hogy lényének egy része, a jó oldala, most átvette felette az uralmat és az cselekszik helyette? A féktelen sötétség el van zárva és nem kell rettegnem tőle?

Megfordultam és felnéztem a szemeibe. Kíváncsian tekintett rám, a kék íriszeiben talán mintha megjelent volna az aggódás és féltés. Haragnak vagy annak bármilyen fokozata semmi nyoma nem volt. Talán komolyan megijedhetett? Lehet, hogy nem akarja, hogy bajom essen? Mégis miért? Hogyan képes ilyen aljas módokat felhasználni ahhoz, hogy befurakodjon szerény személye a gondolataim közé?

Mehetett volna minden normális kerékvágásban is. Az is lehet, hogy nem kellett volna kiállnom akkor az erkélyre, mikor eljött a testvéremhez és akkor nem lennék ilyen nagy slamasztikában. Minden egyedül az én hibám. Ha nem mutatkozom, akkor nem lenne ez…

– Semmi baj. Nem történt semmi – nyugtatott, majd átölelt. Olyan… nem is tudom módon. Talán, mintha a szívéből jött volna ez az ölelés és nem volt benne hamisság. Nem volt mögötte cél. S ahogy a karjai közé simultam, minden fenntartásomat és utálatomat elfelejtve, el is hittem, hogy nincsen baj. Abban a percben tökéletes biztonságban éreztem magamat.

Négy: Érzelemmentes

Nem vagyok tisztában a rész tartalmával, csak írtam. Tudom, rengeteg benne a szóismétlés, pedig még oda is figyeltem erre a gubancra, viszont néha nem tudom máshogy leírni. Sajnálom... remélem, ez nem vesz el semmit a történet élvezhetőségéből, már ha egyáltalán lehet ezt élvezni.xd

A másik pedig azt, hogy a részek közti időkülönbséget is nagyon sajnálom, azonban mostanság minden összejött és amikor elkezdtem, akkor közel sem volt ennyi programom, mint most. Meg a drágalátos lustaságom is nőtt.:D

A díjat pedig nagyon szépen köszönöm.<3

Jó olvasást!

Az előttem ülő fiú felprüszkölve kapott az arcához, ahol a víz érte, miközben én elégedetten fontam magam előtt össze a karjaimat és dőltem hátra a kissé kényelmetlen széken. Rezzenéstelenül néztem, ahogy csöpög a hajából a víz és apró cseppekben folyik le a bőrkabátján, amit még itt sem vett le. Mikor a szemeit rám emelte, íriszei telve voltak haraggal és bosszúsággal, aminek láttán szaltózott egyet a gyomrom idegességemben, ámde mégsem bántam meg a tettemet. Most az egyszer szeretnék kiállni magamért, mikor legalábbis nem nagyobb veszély kacsintgat rám, mint ez a motoros gyerek.

– Hogy volt merszed ezt tenni? – nézett rám gyilkos szemekkel, kezei ismét ökölbe szorultak, az ádámcsutkája le-fel ugrált idegességében. Szemei elvesztették a kékségeit, helyettük nem maradt más, mint a magába szippantó sötétség. – Ha nem tudnád, itt én vagyok a főnök, nem pedig te! – sziszegte a fogai közt.

– Egy szabad országban élünk, nem vetted észre? – döntöttem oldalra a fejemet. – Itt azt tehet és mondhat mindenki, amit akar. S lehet, hogy te vagy a bandavezér a motorosoknál, viszont nekem semmi közöm azokhoz a lurkókhoz, s nem uralkodhatsz rajtam, mint egy kiskirály – szűkítettem össze a szemeimet. Legszívesebben többet is mondtam volna neki ennél, ha tőlem függne a dolog, már kész regényt gépeltem le volna neki a szabad akaratról, meg úgy általánosságban ezekről a dolgokról, viszont vissza kellett fognom magamat. A többiek sorsa még mindig az ő kezében volt, nem az enyémben.

Louis felvonta a szemöldökét, egyik kezével hátratűrte vizes tincseit, azonban a sötétség még mindig ott uralkodott a vonásain, haragja egy másodpercre sem szállt el. Összeszorult a torkom, majdnem kapkodni kezdtem levegőért, de uralkodtam saját magamon. Nem szabad látnia a pánikomat. Erősnek és függetlennek kell tettetnem magamat előtte, másképp nem szabadulhatok meg ebből a kutyaszorítóból. Vagy úgy kéne mondanom, hogy Shannon-szorító?

– Ne feledd, a kis barátaid élete még mindig tőlem függ – húzódott féloldalas mosolyra a szája, amivel sikeresen feldühített engem is. Hogyan veheti valaki ennyire félvállról a dolgokat, mint például a gyilkosságot és a halált? Hogy lehet valaki ennyire mocskosan undorító, egyben vonzó is? Hogy lehet valaki ennyire… flegma? Volt ennek egyáltalán gyerekszobája? – Na, mi történt, cica, csak nem leesett a tantusz? – röhögött fel, elérve azt, hogy megrázkódjak az idegtől, ami elkapott. – Áll az alku vagy sem? Ez az utolsó esélyed, hogy megmentsd őket.

Lehunytam a szemeimet egyetlenegy pillanatra, csak hogy alaposan végiggondoljam a dolgokat. Ha most azt mondom, hogy igen, akkor a lányoknak nem esik semmi bántódása, ráadásul Lionel is biztonságban lesz, és nem kell azért az egész családnak rágnia a körmét, hogyha elindul a motorjával. Ennek az a hátulütője, hogy nekem minimum napi húsz órát kell majd töltenem ezzel a mocsokkal, viszont, ha jobban belegondolunk, abszolút megéri a dolog.

Azonban, ha a válaszom nem, akkor nemhogy csak a lányokat megölik, valamint Lionelnek is bántódása esne, még nekem is aggódni kéne az életemért, hiszen minden lánynak ez a sorsa, aki már öt méteres távolságon belül került egy bandataghoz, így én se lennék kivétel. Hacsak, be nem állok benzines tyúknak, aki majd kéjesen riszálja magát a srácok körül, habár úgy sem egy életbiztosítás a helyzet, ennek tetejében, még Lionelnek (ha még élne akkor) is kellemetlenséget okoznék, nem is keveset.

– Rendben. Elfogadom az ajánlatot – mondtam, miután rászegeztem a tekintetemet. – Azt viszont ajánlom, hogy tartsd magad az alku rád eső részéhez, mert akkor én is tartom magamat az enyémhez. – Louis arcán egy enyhe megdöbbentség jelent meg, amit elégedetten konstatáltam. – Most pedig, telefonálj a haverjaidnak, hogy engedjék szabadon az egyesület tagjait – utasítottam szemrebbenés nélkül.

– Te engem csak ne utasítgass – közölte megfeszült izmokkal, arcvonásai másodpercek alatt keményedtek meg.

– Megegyeztünk – kötöttem az ebet a karóhoz. – Nem esik bántódásuk, cserébe leszek a kamu barátnőd, ha már képtelen vagy egy normálisan szerezni magadnak egyet – rebegtettem meg a szempilláimat ártatlanul.

Louis sziszegéshez hasonló hangot adott ki, az ajkai egy csíkba préselődtek és szinte éreztem, hogy most valamit a fejemhez vágna, ámde a telefonjáért nyúlt inkább és a szemem láttára bepötyögte a telefonszámot, még mielőtt a füléhez emelte volna a készüléket. Idáig hallottam a búgást, majd a recsegést, miután vélhetőleg felvették. Nos, két tippem van. Vagy olyan „úriember” vette fel a telefont, akinek a hangja recsegős vagy olyan helyen vannak, ahol alig van térerő, ergo kint vannak valahol a semmi közepén. S nagyon remélem, hogy nem az utolsó van érvényben, mondjuk, felesleges, mivel nagy valószínűséggel az van érvényben.

Direkt lehalkította a hangját, hogy még véletlenül se értsek a beszédéből egy mukkot sem, így értetlenül nézve magam elé hallgattam a duruzsolást, aminek a végén elhangzott egy jól érthető ’szia’ (amiből persze semmit nem tudtam leszűrni, tehát nem sokkal lettem előrébb), aztán kinyomta és eltette a telefont. A szemeit eközben egy percre se vette le rólam, így szemtanúja lehettem annak, ahogy a feketeség fokozatosan tűnik el és az íriszei visszanyerik a szép kék színűket, igaz, még néhány sötétebb árnyalat még látható volt a pupillája körül.

– A kis barátnőid szabadon távoznak, ha ezt szeretnéd tudni – szólalt meg mély, rekedtes hangján. Válaszul bólintottam. – És a testvéred sincs többé veszélyben. Mondjuk, a zsernyákok még mindig lepuffanthatják, az viszont már mellékes dolog. Mi nem fogjuk bántani – kacsintott rám, aminek hatására az akkori arckifejezésem rám fagyott. – Most pedig teljesítsd az alku rád eső részét. Mondjuk, kezdjük egy csókkal – vigyorodott el, mind a harminckét fogát kivillantva teljesen, amitől teljesen elállt a lélegzetem, ugyanis megcsodálhattam ennek a fiúnak a nem sötét oldalát, mégsem olvadtam el teljesen, pont hogy a mondata miatt. Egyedül az tartott a föld felszínén.

– Itt? – kérdeztem zavartan, legnagyobb bosszúságomra tisztában voltam vele, hogy az orcámat elönti a pír. Zavarba hozott egyetlen mondatával és mosolyával. Elnéztem oldalra, az egyik ujjammal csavargatni kezdtem az egyik hajtincsemet, lévén nem volt jobb figyelemelterelés, csak ez.

Nem mertem ránézni. Ő nem tudta azt, amit én: ez lenne az első csókom. Igen, komolyan ennyire szerencsétlen vagyok, hogy eddigi világéletemben nem volt egyetlen igazi hús-vér barátom se, ráadásul még soha, senkivel nem is csókolóztam, mert a szüleim egész életem során rövidpórázon fogtak és nem engedték, hogy elkószáljak. Ellentétben Lionellel, azt viszont úgy magyarázták, hogy ő fiú és tud magára vigyázni, én pedig lány, tehát nem. Éppen ezért kimaradtam minden földi jóból, s az egyetlen, ami igazán fellendítette az életemet, az a leányegylet és Lionel volt. Azon kívül semmi más.

– Miért, hol szeretnéd? Párizsban, a Szajna partján? – érdeklődött gúnyosan. Beleharaptam a szám belsejébe, megakadályozva, hogy kiadjak akár egy hangot is. Nem mondhatom el neki a tényállást, mivel biztosan kinevetve, én pedig nagyon nem szeretném, ha már a századik ember űzne ebből a dologból gúnyt. Éppen elég elviselni a többiek piszkálódását, hogy szűzies életet élek lassan. Mondjuk, onnantól nincsen lejjebb, hogy megkaptam a Szent Shannon nevet, tehát… nincs egyéb kommentár részemről. – Megtennéd, hogy rám nézel és nem a padlót fixírozod? – dörrent rám nyers hangnemben, amire összerezzenve kaptam felé a fejemet, elérve a célját. – Így már mindjárt jobb. Amúgy kérdeztem valamit és nem válaszoltál rá – tette hozzá morgósan.

– Nem hallottam jól, elnézést – mosolyodtam el halványan, ami már tőlem egy nagy lépés volt, tekintettel arra, hogy szinte vágni lehetett körülöttem a feszültséget. Ez pedig Louis-nak is feltűnt, mivel ellágyultak a vonásai, az egyik pillanatról a másikra, látni lehetett, ahogy felenged. Hűha. Ez új. – Mit is mondtál, még mielőtt rám dörrentél? – pislogtam hozzá angyalian, elérve, hogy elrejtsem a világ elől a bennem kavargó nem éppen pozitív érzelmeimet, ami azért megérdemel egy tapsot, nem? Tekintettel arra, hogy a társaságom természetesen lenyűgöző és egy kicsit sem lobbanékony.

– Semmit – mosolyodott el kedvesen (? – még a végén kiderül, hogy nem is olyan, amilyennek beállítja saját magát). Ismét szólásra nyitotta a száját, azonban a hangok benne maradtak, mivel a pincérnő megérkezett a rendelt kajával, amit legnagyobb meglepetésemre Louis becsomagoltatott, majd motyogott egy címet, hogy arra küldjék ki, mert most nekünk mennünk kell. A pincérnő nem kicsit lett morcos, hiszen elesett a borravaló reményétől, ráadásul még feleslegesen is futkározott miattunk, így egy morgás kíséretében hagyta ott az asztalt, az étellel együtt. Arról már nem is tett említést, hogy miért vizes Louis, a terítő és miért pont az én poharam üres. – Szedd össze magadat, indulunk – adta ki az utasítást, amelynek nem mertem ellent állni. Már csak azért se, mert most az egyszer nem akartam, hogy mérges legyen.

Felálltam a székről, s meg se várva a fiút, elindultam egyből a kijárat felé. A karjaim még mindig össze voltak fonva a mellkasom előtt, a fejemet lehajtottam, hogy még véletlenül se lássák meg az arcomat, s ez az állapot egészen addig tartott, míg meg nem hallottam a hátam mögül a jó kedélyű kuncogást. Ennek hatására felkaptam a fejemet és a hátam mögé nézve megláttam a teltházas mosolyú Louis-t, aki minden bizonnyal nagyon jól szórakozott rajtam. Gyerekesen kinyújtottam felé a nyelvemet, még mielőtt gondolkoztam volna, majd visszafordítottam a fejemet, mert nem igazán szerettem volna felkenődni a falra, véletlenül se.

Vettem egy mély lélegzetet, hogy csillapítsam a bennem tomboló érzelmek hadát, az ajtóhoz érve kicseleztem az éppen befelé jövő párocskát és ügyesen kisasszéztam az étteremből a bejövetelük előtt. A morgolódást ítélve pedig Louis jött utánam, s nem úgy tűnt, mintha egy hamar feladná a dolgot. Talán azért, mert megállapodást kötöttünk, ami szerint én a kamu barátnője vagyok, és talán szeretné fent tartani a látszatot a közönség kedvéért, nem is érdeklődve afelől, hogy nekem mi a jó és mi nem.

Lehet, hogy ő ok nélkül is meg tud csókolni embereket és reményeim szerint képes szeretni is, én azonban nem. Nekem kell egy indok, hogy megtegyem a dolgokat, nem vagyok az a spontán ember, aki minden agyhasználat nélkül rántja magára a bajokat, hogy aztán fuldokoljon alattuk. Nem, ez egyáltalán nem én vagyok. Én az első csókomat attól szeretném kapni, aki szerelmes belém, nem pedig egy olyantól, aki csak egy egyezség részeként tekint rám. Én érzelmeket szeretnék… de úgy tűnik, ezt nem fogom megkapni. Sőt, ha jól nézzük a dolgokat, akkor nem is a megfelelő ajtón kopogtattam be, ha szeretet szeretnék kapni, tehát innentől kezdve édes mindegy.

Megálltam a motornál, ettől fogva nem mertem tovább menni. Egyrészt azért, mert nem akartam túlfeszíteni a húrt, bármennyire is akartam őt felidegesíteni, másrészt, nem ismertem a várost és én köztudottan még akkor is képes vagyok eltévedni, ha egy térképet a kezembe nyomnak és még külön be is jelölik az útvonalat, amit követnem kell. S higgyétek el, nincsen kedvem az egyik sötét sikátorban üldögélni, várni a rendőrségre, hogy aztán végighallgassam a szüleim szidását.

– Elfogyott a mérged vagy a maradékot nekem tartogattad? – kérdezte vidáman Louis, ahogy mellém lépett, a kezeiben megforgatta a motor kulcsát. Azt viszont továbbra is rejtély számomra, hogy ezek miért dobják fel a fiú hangulatát.

– Attól függ – mondtam tömören és röviden, inkább nem fejtegettem neki, mégis mit gondolok róla és hogy ez nem a dühtől való ideges sétaostrom volt, hanem egy normális útmegtétel, ha nem vette volna észre. De végül is, mindegy, azt hisz, amit akar. Amiről nem tud, az nem fáj. Ez esetben szó szerint.

– Ajjaj – nevetett fel, elérve, hogy csak egy picit olvadjak el. Amúgy pedig néztem rá szenvtelen arccal, mintha mi sem történt volna. – Akkor ez ellen sürgősen tenni kell – mosolyodott el csibészesen, tett felém egy lépést, ez által én is egyet, csak hátra. Louis kérdően felvonta a szemöldökeit, széttárta a karjait, miszerint most kivételesen nem bántani akar, én viszont nem hittem neki. Attól tartottam, hogy minden egyes ölelése gyilkos lesz számomra. Noha nem azért, mert mérget rejteget a kapucnija alatt. Hanem azért, mert megkedvelteti magát velem, elhiszem neki, hogy ő kedves és segítőkész, s minden durvasága csak színjáték, és a végén kiderül, hogy tényleg egy seggfej, a többi állítása meg mind hazugság.

– Most miért higgyek neked? Nemrég hazudtál, elhittem neked, most megint el akarod ezt játszani? Sajnálom, ez így nem fog menni. Ne várd, hogy bízzak benned, miközben minden másodpercben lódítasz. Ez nem így megy.

– Nos, te akartad – reagálta le mindenféle mimika nélkül, habár a mondatát egyáltalán nem értettem, mivel nem is a kérdésemre válaszolt. – Én megpróbáltam most komolyan kedves lenni, de ha ez így nem tetszik, akkor nem. Felőlem lehetek durva is – ezzel átszelte a kettőnk közti távolságot, még mielőtt reagálni tudtam volna, durván megragadta a tarkómat és magához húzott.

A szívem őrülten kezdett el kalimpálni, ahogy kénytelen voltam a szemeibe nézni, közvetlenül az előtt, hogy lehunyta volna őket. A szorítása enyhült a nyakamon, ujjai finoman cirógatták a bőrömet, míg másik kezével megragadta a csuklómat és a vállára helyezte azt. Ajkai mosolyra húzódtak ismét, közelebb hajolt és nyomott egy puszit a számra, amely kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Egyfelől undorodtam tőle, a bensőségesnek szánt tetteitől, másfelől pedig sikoltoztam az örömtől magamban és egy lavórért kiáltoztam, hogy abba folyjak bele. S így ez a kettő összecsapva csupán azt érte el, hogy lehunyjam a szemeimet, viszont élvezni nem élveztem. Semleges voltam, akárcsak Svájc.

Kaptam még egy puszit a számra, majd még egyet, még egyet, egészen addig, míg nem igazán megcsókolt. Eleinte nem volt túlságosan durva, olyan tipikus csók volt szerintem, azonban, mikor felfedezte, hogy én nem igazán viszonzom ezt a dolgot, hirtelenjében vált erőszakossá, s ezzel együtt szorított meg jobban, mintha legalábbis bántalmazással ki tudná hozni belőlem, hogy minden undort legyőzve viszonozzam a csókot.

Belemarkoltam a kabátja anyagába, amit ő jó jelnek vett. Pontosan nem tudom, honnan, egyszerűen csak éreztem, hogy az erőszakosság mellett megjelenik még valami is, amit így képtelenség behatárolni. Csupán annyi volt ezzel a gubanc, hogy teljesen félreértette a szándékomat, s támadni készültem, habár, erre ő is pár másodperccel később ráeszmélt, mikor még egy picit közelebb húztam magamhoz és a térdemet az ágyékába mélyesztettem.

A nyögéssel egyidejűleg löktem el magamtól, s próbáltam úrrá lenni a rám törő hányingerem, míg ő a kényes helyet markolászva lendül túl a kezdeti fájdalmon, amit okoztam neki. Azzal azonban nincs tisztában, hogy ez a fizikai fájdalom csak töredéke annak, amit ő okozott nekem attól a naptól kezdve, hogy megjelent az életemben.

Három: Egyezség

Az a néhány percig tartó győzedelmi felvonulás, amely a fejemben játszódott le, egyáltalán nem érte meg. Természetesen, még mindig büszke voltam valamennyire, amiért nemcsak dadogni tudtam Louis közelében, azonban megfeledkeztem egy apró tényezőről: veszélyes, amivel még ő is tisztában van. Ő maga mondta nekem, hogy meg fog ölni, most pedig miért feledkezne meg erről az ígéretéről? Nem hinném, hogy szokása a hazudozás, főleg azok után, ahogy rá tud nézni egy-egy emberre… azzal a tekintettel nyársalni lehetne; az alsó ajkamba haraptam, kénytelen voltam türtőztetni magamat, még ha gondolatban is tomboltam. Muszáj úgy táncolnom, ahogy ő fütyül, hiszen ha nem teszem meg ezt, az is lehet, hogy nem látom a holnapi napfelkeltét.

A másik tény, ami belátásra bírt, az maga a srác volt. Alapvetően, ha rátekintesz, csak egy motoros fickót látsz, aki a kelleténél talán többet hisz magáról, mégis, ha közelebb merészkedsz hozzá, érezni azt a félelmet keltő kisugárzását, amitől még a szőr is feláll a karodon. A tekintetéről nem is beszélve, amellyel szinte nyársalni lehetett, s néha felbukkant az íriszében egy-egy sötétebb árnyalat, mely egészen elfeketítette az élénkék szemeit. Hátborzongató volt, veszélyes, azonban rendkívül vonzó is. Megértettem tökéletesen azokat a lányokat, akik érte csorgatták a nyálukat, engem viszont nem vonzott túlságosan az a gondolat, hogy bármikor egy fegyvert szegezhet a homlokomhoz és másodpercek leforgása alatt megölhet.

Égnek emeltem a szemeimet, megeresztettem egy imát az Istenhez, miszerint csak most ne vegye le rólam a kezét, ha már eddig olyan profin megóvott a bajoktól, majd lehunytam a szemeimet és reszkető karokkal átöleltem az előttem ücsörgő fiú hasát. Éreztem, ahogy megrezzen az érintésem hatására, a vibráló feszültségről nem is beszélve, ami vélhetőleg pillanatok alatt tovaillant, mivel nem sokkal később teljesen ellazult. Hallottam az anyagok súrlódását, de nem nyitottam ki a szemeimet. Féltem, túlságosan is, hogy mi lesz a következő lépése, éppen ezért nem mertem megkockáztatni semmit. Még a végén azért lök le a motorról, mert egyáltalán ránéztem.

– Ne félj – mondta teljesen hétköznapias hangon. – Nem kell tartanod tőlem, nyugodtan nyisd ki a szemeid. Egyelőre még nem vagyok tartósan morcos – nevetett fel halkan.

– Mert akkor gyilkolsz, ha morcos vagy? – kérdeztem meg, miközben kinyitottam a fél szememet és felsandítottam rá. Meglepetésemre leplezés nélkül engem bámult oldalra fordítva a fejét, amitől egyből zavarba jöttem és elnéztem oldalra. Teljesen másként nézett ki, mint elborult állapotban, ha szabad így fogalmaznom. Annyira… zavarba ejtő. Vagy hogy is mondjam.

– Kislány, tévedésben élsz – röhögött fel megint. Felkaptam a fejemet, mindkét szemem tágra nyílt. Ugye nem azt akarja nekem mondani, hogy teljesen ártatlan és ő soha nem ölt meg embereket? Mert ha igen, esküszöm, dobok egy hátast. – Mi soha nem ölünk meg senkit, csak ezt terjesztjük, mert azt akarjuk, hogy féljenek tőlünk és még véletlenül se álljanak az utunkba. Az emberek pedig felkapták ezt a pletykát és addig terjesztették, míg egyesek ki nem találták, hogy valaki pont a mi kezünk által halt meg. Igaz, valamelyikünknek van fegyvere, viszont nem illegálisan, mivel van fegyvertartási engedélye is, s csak akkor vetjük be, ha már nagyon szükséges, de akkor se vérre menően lövöldözünk – magyarázta türelmesen. Felszökött a szemöldököm a homlokomon. Szóval nem is kell tartanom tőle? – Ez persze nem azt jelenti, hogy éppen sétamenetre viszek és teljesen biztonságban vagy mellettem, tehát ennyire ne dobódj fel – biccentett, a hirtelen jött reményem gyorsan el is szállt. – Most pedig kapaszkodj, cicus, még a végén lepottyansz, aztán magyarázkodhatok a bátyádnak, amiért csak darabokban viszlek haza – somolygott.

– Miért van olyan érzésem, hogy nem oda viszel, ahova kéne? – pislogtam rá. Ha jobban belegondolok, mást nem is nagyon tudtam csinálni, csak rebegtetni a szempilláimat és lélegezni. A végtagjaim teljesen elzsibbadtak, úgy éreztem magamat, mint egy sóbálvány.

– Hogy helyesbítsek: teszünk egy kis kitérőt odafele, mert én személy szerint mindjárt éhen halok. Nem tudom, hogy vagy vele, de engem egy-egy ilyen akció mindig megéheztet – vigyorgott rám, a slusszkulcsot bedugta, elfordította, a hatalmas jármű alattunk életre kelt. – Kapaszkodj! – kiabálta túl a zajt, majd a következő pillanatban előre lendültünk a motorral együtt.

A menetszél meglepetésszerűen csapott bele az arcomba. Nem volt túlságosan meleg, így az első percekben kellemetlenül éreztem magamat és a fejemet Louis háta mögé rejtettem, hogy ne érezzem úgy, mint akinek menten leszakad az arcürege, viszont hamarosan megéreztem, hogy a sofőr ezen rendkívül jól szórakozik (mármint azon, hogy bujkálok mögötte), s csak azért is alapon kidugtam a fejemet összeszorított szemekkel.

Meg kell, hogy mondjam, fura érzés volt. Nemrégiben még az anyámtól tartottam, aki előtt nem mertem felvállalni az igazi énemet és eljátszottam a mintadiákot, erre pedig megjelenik Louis és szinte akaratlanul is kirobbantja belőlem a bizonyítási vággyal küszködő harcias lányt, aki csak azért is kiáll magáért és kerekperec megmutatja, hogy nem olyan, mint amilyennek látszik. Például soha nem hittem volna, hogy egy cseppnyi félelemmel ugyan, de vissza merek majd szólni valakinek és képes leszek veszekedni valakivel, akit nem is ismerek, majd felülök mögé egy motorra (nem mintha sok választásom lett volna, de mindegy) és most pedig itt száguldok egy teljesen üres úton, s gyakorlatilag rádöbbennek, hogy élvezem az egészet. Nemcsak azt, ahogy a szél konkrétan belefúj az arcomba és félek kinyitni a számat, mert könnyen berepülhet rajta egy légy, hanem magát a száguldást. Lionel mellett állandóan elfogott a rettegés, hiszen nem bíztam annyira a tudásában, most pedig gyakorlatilag sírva röhögnék, annyira boldoggá tesz.

Szélesen elmosolyodtam, kiegyenesedtem, eközben egy pillanatra se engedtem el Louis-t, aki elszántan meredt előre, habár, ha hátranézne, rá is ripakodnék, hogy sürgősen figyelje az utat, azonban ez így volt rendjén. Ide-oda kapkodtam a fejemet, néztem a mellettünk elsuhanó tájat, már amennyit láttam belőle, mivel a hajamat állandóan az arcomba fújta a szél. Sajnáltam, hogy nem fogtam fel lófarokba reggel, viszont már amúgy is késésben voltam, így nem akadt volna rá időm.

Nem sokkal később ismét házak bukkantak fel mellettünk, amit csodálkozva néztem, hiszen nem is vettem észre, hogy lassan elhagytuk Doncastert és a szomszédos városba érkeztünk meg. A táblát nem láttam, így halványlila gőzöm nem volt arról, hol járunk, de mivel nem mentünk túlságosan sokáig, csak reménykedni mertem benne, hogy amíg én elámuldoztam magamat, nem szöktetett meg Amerikába. Mondjuk, akkor át kellett volna kelni az Atlanti-óceánon, azt pedig észrevettem volna, hogy vízi biciklibe ment át a motor, tehát abban maradtam magammal, hogy még mindig Európa kontinensén ténfergünk.

Felsóhajtottam, felnéztem az égre egy pillanatra, majd kicsit oldalra dőltem, hogy többet lássak az útból. Nem volt semmi érdekes az aszfalton, így hamar visszaegyenesedtem, s figyeltem, merre megyünk. Pontosabban azért imádkoztam, hogy ne egy erdőbe vigyen, ahol közli velem, hogy hazudott, szokott ölni embereket és szép álmokat kíván nekem örökre. Aztán nekem kampec – nem kellett ettől tartanom, mivel alighogy kigondoltam ezt, letértünk jobbra és egy kisebb utcán hajtottunk, ahol meglehetősen takaros házak álltak, végül lelassítottunk és egy pizzázó előtt álltunk meg. Jobban mondva Louis fékezett, én csak bámultam a kétemeletes házat, amire ki volt írva az étterem neve és a cég tulajdonosa.

– Meg is érkeztünk – nézett hátra, én pedig kapva az alkalmon el is engedtem a fiút, még mielőtt elbízta volna magát. Észre se vettem, mennyire természetesnek veszem, hogy őt ölelgetem hátulról.

– Miért ide jöttünk? Doncasterben is van számos nagyon jó étterem – néztem rá értetlenül, kinyújtóztattam a karomat bágyadtan. Elgémberedtek, mivel nem nagyon mozgattam őket, s most éreztem meg, mennyire elmacskásodtak.

– Mi értelme annak, hogy mindenki sikoltozva meneküljön ki, mikor mi belépünk? – vonta fel a szemöldökét. Rendben, ebben igazat adtam neki. Ott megvan a maga hírneve. Itt nagy valószínűséggel még csak egy átlagos srácnak számít. – Különben is, ismerem a tulajt, biztosan a szívére venné, hogy nem ide mentünk egyből, hanem máshova – mondta, miközben leszállt a jószágról. Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen a leszállásban, én azonban konokul megtagadtam és leugrottam, amit meg is éreztem, mivel a bokámba beleállt a fájdalom. Felszisszentem. – Sokat jelent az önbecsülés, mi? – kacsintott rám.

– Gondolom, neked többet – szaladt ki a számon, s mikor rá is döbbentem, mit mondtam, összeszorítottam a számat. Louis arca egy pillanatra elborult, majd megrendszabályozta magát, s úgy tett, mintha meg se szólaltam volna. Most vagy nincsen kedve balhézni vagy az a tény áll fenn, hogy az a bizonyos ismerős nem tudja, hogy időközben Louis lett Doncaster motoros fenegyereke.

Durván megragadta a karomat, szótlanul tűrtem, ahogy a bejárathoz rángat, amit kitárt előttünk és mindenféle illedelem nélkül egyszerűen behúzott a házba. Anélkül, hogy eleresztett volna – sőt, meg mertem volna rá esküdni, hogy még erősebben szorított –, becsukta magunk mögött az ajtót és a bárpultoshoz mentünk. Hogy pontosabban fejezzem ki magamat, ő ment, s húzott maga után.

– Á, Louis, csak nem egy újabb barátnő? Kár, az előző nagyon helyes volt, főleg azokkal a szeplőkkel. Tündéri, mondom, rendkívül tündéri volt. Viszont a mostani se utolsó. Hogy hívnak, lelkem és mi a titkod, hogy ez a srác hirtelen áttért a vörösekről a barna hajú lányokra? – vigyorgott rám a nő, amitől nem kis mértékben megrémültem. Hogy is mondjam… a néninek kicsit ijesztő volt a mosolya. Kicsit nagyon.

– Tessék? – kérdeztem vissza. – Á, itt félreértés van – habogtam zavartan. – Én nem vagyok a…

– Hát persze, hogy nem! Mindegyik lány ezt mondja először – magyarázta lelkesen a nő. – Louis, drágám, a szokásosat? – nézett el a srác felé, aki vállat vonva bólintott. – Rendben, akkor üljetek le, nemsokára megy a… TE, OTT! MIT PAKOLÁSZOL OLYAN HEVESEN A TÁSKÁDBA, KISFIAM? – üvöltött rá valakire a hátunk mögött, én összerezzentem, Louis pedig ki is használta az alkalmat és szó szerint elráncigált onnan. Lövelltem egy nem éppen kedves pillantást a fekete bőrdzsekijének a hátára és tűrtem, ahogy elcipel a hátsó traktusba és kicsit se udvariasan lenyom az egyik székre, aztán ő maga is lehuppant a velem szembenire.

Lenéztem a kockás terítőre, amivel meg volt terítve az asztal. Éktelenkedett rajta néhány pecsétfolt, s amúgy is egy mosásért kiáltott volna a textilnemű, viszont kitűnően használt arra, hogy a kajamaradékoknak tűnő kis pöttyöket piszkálgatni kezdjem a körmeimmel. Az alkaromnak azon a része sajgott, ahol megragadott engem hévből, le mertem fogadni, hogy pár óra múlva már kék foltok fognak ott megjelenni, ráadásul azok a „foltok” fognak hasonlítani Louis kézlenyomatára. Szívesen szóvá tettem volna, hogy bánhatna velem egy kicsit finomabban, ha már eddig sikerült legalább egy kicsit normálisan viselkednie, ámde nem akartam tovább szítani az amúgy is lángoló tüzet. Nyilvánvalóan mérges volt a beszólásomért, még ha sikerült is lepleznie. Hm.

Vettem egy mély lélegzetet, azt se túl hangosan, nehogy még jobban felidegesítsem… hogy őszinte legyek, nem ismertem ki, igaz, alig pár órája, hogy közelebbről is találkoztunk, viszont az se segített ki túlságosan, hogy állandóan hangulatingadozásai voltak. Az egyik percben még kedves, a másikban már, mikor valami olyasmit szóltam, ami nem tetszett neki, akkor úgy viselkedett velem, mintha tiszta szívéből gyűlölne. S érdekes módon soha nem találtuk meg a kettő közti átmenetet, amikor minden semleges.

– Felnéznél a szemeimbe? Irritáló, hogy az abrosszal szemezel – szólalt meg nyers hangon, félénken felpillantottam. Sötét szemei villámokat szórtak, balsejtelmem volt, viszont vonásai hamar ellágyultak, a féktelen haragjának már nyoma sem volt. Látjátok, éppen ezért kapok lassan agyrázkódást! – Köszönöm.

Nem válaszoltam, csak néztem rá, míg kezeimmel tovább babráltam a terítővel. Nyeltem egyet, kénytelen voltam ismét elnézni oldalra. Nem bírtam a tekintetét. Sok volt nekem, s egyre inkább növekedett bennem az az érzés, hogy legszívesebben megszöknék. Nem akartam ezzel a nagyképű ficsúrral itt üldögélni, mintha legalábbis önszántamból lennék itt. Bosszantott, ráadásul nem mertem egy büdös szót se szólni, mert tartottam tőle és megígértem, hogy legalább ezt az egy alkalmat minden karcolás nélkül túlélem. Igaz, már pár kékfolt betudható, de ha normálisan viselkedem, akkor nem talál bennem semmi érdekest és békén hagy. Ugye?

– Ha jól leszűrtem, akkor gondolom, minden első alkalmas lányt idehurcolsz. Jól bevált hely? – szólaltam meg hirtelen.

– Ami azt illeti, igen. A nagy többség mindig le volt nyűgözve a környezet miatt és imádták, aminek gyakran hangot is adtak. Mondjuk, azt meg kell jegyeznem, hogy egyikük se volt olyan nagyszájú, mint te és mindig engedelmesek voltak – vigyorodott el, elképedve néztem rá. Szentséges Isten a mennyekben! Ez a mosoly… rendben, Shannon oda se koncentrálj. Csak gondolj arra, hogy elrabolt téged és egy undok alakkal van dolgod, aki semmibe veszi mások akaratát és… én most komolyan remegek?

Nem reagáltam. Nem is lettem volna rá képes, mivel annyira lenyűgözött a mosolya, hogy az már bűnténynek számít. Különben is, ha szólásra nyitottam volna a számat, vödörért kiáltottam volna, ahogy Kelsey tenné, aki most azt Isten tudja, hol van… A lányok… Louis-ra meresztettem a szemeimet, aki kissé megrökönyödött.

– Hol vannak a barátaim? – szegeztem neki a kérdést.

– Jó helyen – vágta rá. Felvontam a szemöldökömet. – Ha úgy vesszük, amíg normálisan viselkedsz, és vissza nem nyal a fagyi, addig tökéletesen biztonságban.

– Tessék? – hüledeztem. – Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy nem bántotok embereket, legfőképp nem öldököltök – néztem rá óriási szemekkel. Figyelmen kívül hagytam az egyre szélesedő mosolyát. Őszintén, ennek az embernek van lelke, hogy így vigyorog, miközben másoknak az élete forog kockán? Vannak egyáltalán érzései? Tudja, milyen elveszteni valakit, aki fontos számodra? Nyilván nem, különben nem vigyorogna olyan eszeveszettül, hanem aggodalmas képet vágna. De nem, hanem itt villantja nekem a fogait, megmutatva, hogy jó minőségű fogkrémet használ, és úgy néz, mintha muskátlikról beszélnénk, nem pedig emberekről. Mondtam már, hogy egyszer úgy nyakon vágnám a bátyámmal együtt? Nem? Akkor most mondom, mert elegem van ebből az utolsó szarházi féregből és… elkáromkodtam magamat! Ez a srác kiváltotta belőlem, hogy csúnya szavakat használjak! Ez már felháborító! Botrányos!

– Ha úgy vesszük, hazudtam. – A mosolya szélesebb lett. Az állam helyből leszakadt a helyéről és valahol a magmánál járhatott. – Ugyan már, Shannon, mind a ketten tudjuk, hogy képtelen vagy kiszűrni az igazságot és a hazugságot. Te csupán azzal voltál elfoglalva, hogy akadékoskodj, nem pedig a biztonságod érdekelt. Ha már itt tartunk, el is mondom, miért hazudtam neked: – közelebb hajolt. – soha nem ültél volna fel mögém, ha kiderül, veszélyes vagyok, mi? – Bólintottam. – Na, látod. Így viszont még élvezted is ezt a rövidke utat. Most pedig felvázolom neked a rövidke tervet, amit kieszeltem magamban, még azon a reggelen, mikor elfurikáztam hozzátok: te szépen eljátszod, hogy a barátnőm vagy, lehetőleg minél hitelesebben. Eljársz velem, nem kérdezed meg, hova megyünk, s mit miért teszünk. Ha meg is kérdezed, nem kapsz rá választ, mivel semmi közöd hozzá. Ha valaki megkérdezi, akár a banda tagjai is, azt hazudod, megszerettük egymást, így együtt vagyunk. Senkinek nem szólsz az egyezségünkről – kacsintott rám pajkosan.

– Mi az egyezség másik fele? – kérdeztem vissza halkan.

– Nem esik semmi bántódása Lionelnek, még akkor sem, ha igazán megérdemelné, hogy golyót repítsünk az agyába. Elvégre, szerető testvérként aggódsz érte, nem? – Elhűlve néztem rá. Levegőért kapkodtam. Shannon, te idióta, hogy dőlhettél be neki? – A barátaidat se bántjuk, hanem szabadon engedjük, sértetlenül. Na, hogy állsz a dologról? Apró kis színjáték biztonságért cserébe. Még túl keveset is kérek a dologhoz.

Elhajolt tőlem, úgy nézett rám, előttem pedig felderengett ez az egész dolog. Nem azért hozott el ide, mert éhes volt, hanem elő akarta adni ezt a kis játékát közönség nélkül. Azért akarta, hogy vele menjek, mert tudta Lionel és a köztem való családi kapcsolatot. Meg akart fenyegetni, mert tudta, hogy Lionel amúgy is hibát követ el, mert köztünk él és gyakorlatilag az orrunk előtt folyik minden olyan ügy, amiről nem kéne tudnunk. Ezáltal én is túl sokat tudok, így szem előtt akar tartani. Mindent ügyesen eltervezett, sakkba szorított és nincs hova lépnem. Hacsak el nem fogadom az ajánlatát és meg nem adom magamat. Mert ha nem fogadom el, mindenki meghal, akit valaha is ismertem és szerettem.

A pincérnő letett elénk egy-egy pohár vizet. Hálásan mosolyogtam rá, mire közölte a lány, hogy hamarosan érkezik a pizza. Mindketten bólintottunk, s mikor elment, egymásra meredtünk, azzal a különbséggel, hogy én a poharam felé nyúltam és azzal a lendülettel az előttem fiúra loccsantottam a tartalmát. Ha eddig nem kockáztattam, akkor majd most. Meguntam a kitaposott utat. Nos, akkor játsszunk, Louis, játsszunk. Remélem, élvezni fogod.

Második: Egy-null

Hmm.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd a karomat még mindig hevesen szorongató Kelsey-re néztem, aki megrettenve nézett vissza rám. Szemeiből sütött a mindent elsöprő félelem, amelyet nagy meglepetéssel konstatáltam, mivel mindig is ő volt a bátrabb kettőnk közül, én csak ritkán engedtem meg magamnak olyan dolgokat, amiket a barátnőm. Ennek ellenére, most az én ereimben hancúrozott az adrenalin és a lányok féltése, habár Wandáért egy percig sem aggódtam. Biztos voltam benne, hogy száztíz százalékig élvezi majd azt a helyzetet, amiben egy hálás sóhaj kíséretében odasimulhat egy büdös bőrdzsekihez.

A bandatagok ráérősen kezdtek el szedelőzködni, néhányuk már megindult felénk, hogy egy kedvére való lányt kaphasson és vihesse el magával. Most nyilván úgy tekintettek ránk, mint eladnivaló árukra, nekem pedig már a gondolattól is felfordult a gyomrom. Szívesen le is hánytam volna a motorjukat, azonban attól tartottam, nem aratnék osztatlan sikert a köreikben, már pedig ha egyszer közelebb kerülsz a bandához, akkor vagy meghunyászkodsz, vagy meghalsz.

– Figyelj – kezdtem el suttogni sietve Kelseynek, érezvén, hogy nem sok időnk maradt már. – Bármelyik tag is jön ide, húzódj el. Pattanj fel Lionel mögé, ő biztosan nem bánt. Tudja, hogy érted akár tűzbe is tenném a kezemet, valamint ha egy hajad szála is görbül, neki is görbülni fog, de az nem feltétlenül a frizurája lesz, rendben? – Megengedtem magamnak egy biztató mosolyt a legjobb barátnőm irányába, aki reszketegen sóhajtott egyet, végül bólintott, mégis az arcán ott maradt a leplezetlen félelem.

– Nem akarom, hogy azzal a sráccal menj – motyogta, összeszorítottam a számat. Nem tudhatta, hogy éppen én lennék az utolsó, aki csak úgy felülne az idegenhez egy motorra. – Bajod fog esni… Shannon, te olyan ártatlan vagy – nézett fel rám hatalmas, barna szemekkel, melyeknek sarkában könnyek gyülekeztek. – Nem tudod majd megvédeni magadat, ha bántani akar… kérlek, vigyázz magadra! – Ujjai görcsösen fonódtak az alkaromra. Bólintottam, hogy így lesz. Megpróbálok vigyázni magamra.

A levegőben érezni lehetett a feszültséget, amely felőlünk áradt. Néhányan reszkettek, a fogaik összekoccantak, mégsem nyikkantak meg, mikor valamelyik bandatag melléjük lépett és a kelleténél erőszakosabban rántották meg őket a karjuknál fogva. Szótlanul tűrték, ahogy megalázóan vonszolták maguk után egy cseppnyi gyengédség nélkül, s még Wanda is, akinek alapjáraton nagy a szája, tűrte azt, amit kapott.

– Ezek a faragatlan tuskók belehalnának egy kis illedelembe? Csak hogy tudd, tökéletesen értünk mi a szép szóból, nem kell egyből úgy rángatni minket, mint valami rongybabát! – szólaltam meg hangosan, egyenesen a vezérnek vélhető srác szemeibe nézve mélyen. Hallottam, ahogy Kelsey megnyekken mellettem, s eszeveszett sikoltozásban tör ki, mikor Lionel megfogta a két karjánál és elvonszolta tőlem.

A fiú felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét, közelebb lépett egyet. Nagyon úgy tűnt, hogy nem tetszett neki a hangnemem és nem éppen olyannak tűnt, aki büntetés nélkül eltűri, ha valaki tiszteletlen vele. Akkor viszont hajrá, üssön meg, szegezzen fegyvert a halántékomhoz! Ez csak az ő szegénységi bizonyítványa, ha képes bántani egy védtelen lányt, akinek nem maradt mása, csak a szólásszabadsága.

– Ide figyelj, cica – szólalt meg dörmögős hangon, amelynek hatására a gyomrom akaratlanul is még kisebbre zsugorodott. – Jobb, ha tudod, hogy itt szabályok vannak – jelentette ki, egy-kettőre átszelte a kettőnk közti pár méternyi távolságot, ujjait az államra simította, bőrének simasága és bársonyossága nem kis mértékben meglepett, csodálkozva nyíltak szét az ajkaim. A fiú egy pillanatra a számon felejtette tekintetét, hüvelykujjával végigsimított alsó ajkamon, bizsergető hullámot hagyva maga után. – Először is: soha, de soha nem szólunk be a főnöknek, mert akkor kénytelen leszek szétloccsantani azt a csinos kis koponyádat. – Megborzongtam, nagyot nyeltem. – Másodszor – nézett a szemeimbe. – nem tűröm, ha beleugatnak a banda ügyeibe, viselkedéseibe, még akkor sem, ha egy szép cicus nyitja szólásra a száját – mosolyodott el szélesen, mintha legalábbis egy viccet mesélt volna el, nem pedig az életemet fenyegette volna flörtöléssel fűszerezve.

– Én meg azt nem kedvelem, mikor idegen fiúk simogatják az arcomat és azt hiszik magukról, hogy vonzóak, miközben nem. Azt pedig végképp rühellem, ha állatnevekkel illetnek, mert lealacsonyító, főleg egy nővel szemben – jelentettem ki, elérve a srácnál egy kisebb sokkhatást, amit kihasználva, leszedtem az arcomról a kezét, bármennyire is jól esett a pillanat hevében az érintése és elléptem tőle, növelve a kettőnk közti távolságot. Feszélyezett, hogy olyan közel volt hozzám.

Ökölbe szorítottam kezeimet, mikor láttam, hogy az arca zorddá válik, s kék szemeiben megjelenik villanásnyi időre a feketeség. Mélyeket lélegeztem, figyeltem, ahogy összepréseli a száját haragjában, s csak egy csík marad a helyén.

– Rendben, cica – az utolsó szóra direkt ráhelyezte a hangsúlyt, hogy bosszantson engem. Sikertelenül járt, nem rezzentem meg a hallatán. – Ha így állunk… én próbáltam kedves lenni – ezzel megragadta a karomat és megrántott. Felszisszentem, úgy éreztem, a vállam majd’ szétszakad a hirtelen erőtől, megvetettem volna a lábamat, mégsem tehettem. Éreztem a féktelen haragját, amelyet most szítottam benne, nem akartam, hogy emiatt kelljen meghalnom… már ha egyáltalán megöl és nem csupán üres fenyegetések azok, amelyeket kapok.

Folyamatosan rángatott maga után, nem foglalkozva azzal, hogy néhány kiálló kőben majdnem felbuktam. Tisztában voltam azzal, hogy érzékelte a botladozásaimat, mert ilyenkor csak egy elégedetlen morgást hallottam, amiből ki is vettem a „szerencsétlen” szót, aminek hallatán fel is húztam volna az orromat, ha éppen nem lettem volna olyan szituációban, amilyenben.

A szívem erősen ostromolta a bordáimat, noha nem azért, mert durva módon sietetett, hanem az előző akciója miatt… végignyaltam az alsó ajkamon reflexszerűen, ahogy belegondoltam az előző percekbe. Mintha eltűnt volna egy pillanatra másoknak életét veszélyeztető énje, s kibukkant volna az érzelmesebbik. Viszont az is lehet, hogy csak képzelődöm és feleslegesen hiszem azt, hogy egy pillanatra mintha láttam volna egy elnyomottabb személyiséget, amely igazán csak tetszett nekem, utána pedig előbújt az ördög, amelyik éppen rángat… őt viszont nem kedvelem. A viselkedését legalábbis nem tolerálom, ahogy az erőt sem, amivel szorongat, mintha legalábbis bármelyik másodpercben képes lennék elillanni mögüle.

– Nem tudnál egy kicsit gyorsabban haladni? Napkeltéig se érünk oda ahhoz a nyomorult motorhoz – dörrent rám idegesen, halkat sikkantva tértem magamhoz a kábulatból, amelybe ringattam magamat kétségbeesésembe. Hinni akartam abban a világban, hogy ez tényleg csak egy rossz álom és a másodpercek töredékének angyali fiúja létezik.

– Ha így rángatsz, biztosan nem fogunk nagyon hamar megérkezni, tekintettel arra, hogy az egész utat gyakorlatilag velem mosod fel – vágtam vissza szemrebbenés nélkül. – Különben is, minek sietsz annyira? Talán megy a hatórási vonatod és attól tartasz, nem lesz elég időd megölni engem?

A fiú megtorpant, a dzsekin keresztül látszott, ahogy a háta íve megfeszül, szorítása pedig erősödik a karomon. Meglepetést okozva, nagy lendülettel fordult meg, ezzel félig kicsavarva a karomat, visszafojtottam a fájdalommal teli nyögést. Nem akartam neki megadni azt az élvezetet, hogy a kínomon nevethet. Abból nem fog kapni, ahogy a könnyeimből sem… az adrenalin teszi.

Félrenéztem, pont úgy, mint aki megbánást tanúsít, mégsem volt ez elég. A fiú kényszerített arra, hogy a szemeibe nézzek, az íriszei meglepően közelebb voltak az enyéimhez, éreztem a párás leheletét a bőrömön, a finom kényszerítést, miszerint még véletlenül se fordítsam el a fejemet. Szívesen néztem el volna oldalra, mivel a túlzott behatolása az intim szférámba zavart, ahogy az is, hogy szája finoman az orcámat érte, miután megszakította pár perce tartó farkasszemezésünket. A gyengéd érintés után a fülemhez hajolt, mintha éppen bizalmas titkot osztott volna meg velem… talán így is volt.

– Nem foglak megölni, cica. Eszemben sincs. – Ujjai finoman játszottak az államnál, suttogása libabőrt eredményezett nálam. Mély, dörmögős hangja befészkelte magát az agyam egyik zugába. – Lehet, hogy egy kicsit eljátszadozom veled, s azt teszem, amihez éppen kedvem van, viszont bántani nem foglak. Ahhoz túlságosan is szép vagy. – Lágyan beleharapott a fülem mögötti érzékeny területbe, amelynek hatására a gyomrom bukfencezett egyet. Már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy az undortól vagy a gyönyörtől. Hatása viszont volt rám, nem is kicsi… hol pozitív, hol negatív.

– Megnyugtató, hogy a csúnyákat nem bántod. Kezdem magamat biztonságban érezni – mondtam enyhe szarkazmussal a hangomban, habár, utólag visszaszívtam volna szívesen, ismerve a következményeket, nem bántam meg a kimondott szavakat.

– Buta vagy – csóválta meg a fejét, amint elhajolt tőlem. – Most el foglak ereszteni, de ha megpróbálsz elszökni, a társaidon lesz elverve a por, azon kívül, hogy pár perc múlva már megint a karjaimban vergődnél. – A fájó nyomás megszűnt a karomon, szisszenve kaptam oda és kezdtem el dörzsölgetni a fájó helyet, szemrehányóan meredtem rá a srácra, aki egy óvatos mosoly kíséretében a hátam mögé lépett, amelytől megrémültem. Most vajon mire készül? Talán meg akar erőszakolni?

Tenyereit a csípőmre rakta, a nyakamon mintha éreztem volna egy másodpercig a kifújt levegőjét, viszont azt nem mertem biztosra venni. Előfordult, hogy a képzeletem csúnyán elbánt velem, nem akartam magamat beleélni olyanokba, amelyek nem is léteztek… így is rettentően össze voltam zavarodva. Az egyik pillanatban még durván bánt velem, a másikban pedig már olyan, mintha egy angyal lenne… finoman megtaszított, megbotlottam. A fiú mögöttem elégedetlenül ciccegett.

– Mindig ilyen problémáid vannak a járással? – érdeklődött borús hangon.

– Ha arra akarsz célozni, hogy jelenléted lebilincseli a lábaimat, akkor sajnos ki kell téged ábrándítanom: nem vagy rám hatással. Hajlamos vagyok elmerengeni, s általában hozzászoktam, hogy szólni szoktak, mikor elindulunk, nem pedig meglöknek, mint valami játékautót – fordítottam oldalra a fejemet, úgy válaszoltam, hallottam a dühös szusszantását.

– Cica-cica, kicsit emlékezz vissza a szabályokra. Nem is olyan régen mondtam el őket. Csendben maradsz, életben maradsz. Igaz, azt mondtam, nem esik bántódásod, de ha így haladsz, kénytelen leszek megszegni az ígéretemet. Most pedig mozgás – noszogatott, kénytelen-kelletlen megindultam.

A kezeit rajtam tartotta, ami nem kis mértékben irritált. Ujjai néhányszor mélyedtek a húsomba, mikor elkormányzott egy másik irányba, vagy amikor megállított, csak hogy egy-egy puszit nyomjon az arcomra, a nyakamra. Ezeket a gesztusokat próbáltam megérteni, ha már nem védekezhettem ellene: inkább elviselem, mintsem a lányoknak bajuk essen. Egy kevesebb, mint több tíz.

Lassanként megérkeztünk a hatalmas fekete jószághoz, körülötte egy motor sem állt. Valószínűleg a többiek már elhajtottak, nem vártak meg minket, mondjuk, nem is csodálom. Annyiszor álltunk meg és gyakorlatilag annyiszor dühítettem fel, akárhányszor csak lehetséges volt. Emellett leszerencsétlenezett és butázott… ja, és molesztált. Komolyan, tényleg ez az egyik legrosszabb nap az eddigi életemben.

Elengedett, ellépett a hátamtól, a motorhoz bandukolt, én azonban földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, ahol megállított. Noha nem azért, mert hirtelen olyan engedelmes lettem, hanem mert eszem ágában sem volt felpattanni erre a járműre. Lionel is csak néha úgy vitt el egy-egy körre, miután beadta írásban a háromoldalas ígéretet, miszerint semmi bajom nem fog esni, de hogy így, hogy gyakorlatilag az életem egyetlen cérnán függött, ráadásul nem is tudtam, mennyire gyakorlott vezető ez a srác, tényleg nem akartam felszállni arra.

Megforgatta a kezeiben a bukósisakot, felnézett rám kérdően. Nyilván azt hitte, gondolkozás nélkül odamegyek hozzá, felpattanok a motorra és gond nélkül átölelem majd. Meg a basszusgitárokat. Álmodjon csak… elgyalogoltam vele az Isten tudja hova, kedvére tehette azt, amihez éppen kedve szottyant, kiélhette rajtam a haragját, azonban én nem fogok mögötte ülve száguldozni. Nincs is életbiztosításom!

– Két választásod van: jössz magadtól vagy én pakollak rá – meredt rám.

– Ha nem bánod, inkább gyalogolnék. Még a végén, ki tudja, lehet, hogy beborulunk az árokba és nincsen kedvem magamat hazacipelni úgy a szüleimnek, hogy az alkatrészeim egy szatyorban vannak – kötöttem az ebet a karóhoz, a karjaimat összefontam magam előtt, úgy vártam, mit válaszol erre majd a fiú… olyan idegesítő, hogy még csak a nevét se tudom!

A mai napon másodjára értem el, hogy a fiú felvonja a szemöldökét hitetlenül… hm. Valamit nagyon jól csinálhatok.

– Különben is, még a nevedet sem tudom. Szerinted, kiért sikítsak majd? – Az utolsó mondatot csak heccből tettem hozzá, a fiú ennek hatására szinte elégedetten vigyorodott el. Végre-valahára, az önbizalmát legyezgettem, s ez tetszett neki. Talán azt hitte, hogy már csak pár lépés és behódolok neki, aztán mindenre kapható vagyok. Milyen kár, hogy ez nem igaz.

– Louis – biccentett felém. – Na, akkor most már felszállsz?

– Van más választásom? – sóhajtottam teátrálisan, Louis idegesen megforgatta a szemeit, lassan megindultam a motor felé, bizalmatlanul mértem fel a járgányt, ahogy a tulajdonosát is. Közben pedig áldottam magamat, amiért nem hallgattam az anyámra reggel és nadrágot vettem fel a szoknya helyett. Eggyel kevesebb gond… villantási probléma kilőve. Hála az égnek!

Mikor odaértem a csotrogány mellé, Louis segítőkészen (egészen meglep, hogy van egy ilyen énje is) nyújtotta felém a kezét, amit nem fogadtam el. Egyedül szenvedtem fel magamra a járműre, amit Louis fejcsóválva nézett végig, végül pedig ő is felült, testünk pedig kínosan összesimult. Muszáj volt egy pillanatra lehunynom a szemem…

– Karolj át! – utasított parancsoló hangon. Volt valami a hangszínében, ami engedelmességre ösztönzött, mégis ellenálltam.

– Előbb szenvedek balesetet, mintsem téged markolásszalak, hogy aztán élvezd – bámultam a hátára. Louis hátra fordította a fejét, úgy meresztette rám a szemeit. Valami megvillant a szempárjában. – Tényleg. Egy ujjal sem fogok hozzád érni. Nincs az a pénz és Isten, hogy tapogassalak.

– Ugye tudod, hogy a heves ellenkezés mögött általában más érzelmek szoktak állni? – nézett rám kérdően.

– Ugye tudod, hogy az esetek kilencvenkilenc százalékában az emberek saját magukból szoktak kiindulni? Csak éppen az a helyzet, hogy én abba a maradék egy százalékba esem, a legnagyobb sajnálatodra. Tehát, ha valahol elhagysz, ne aggódj, majd összekaparsz egy árokban – biccentettem felé, érdeklődve figyeltem, ahogy Louis szorítása erősödik a motor kormányán.

– Ugye azt is tudod, Miss Mindent Tudok Kisasszony, hogy egy idegesítő lotyó vagy? – morogta fojtott hangon, próbálta leplezni a dühét, ami tombolt benne.

– Többször is mondták már, hogy mindenbe belekötök és idegesítő vagyok. A lotyót viszont most először hallom sajnos. Kár, hogy pont tőled. Pedig kezdtem azt hinni, hogy egy jó modorú, kedves, de legfőképp egy cseppet sem erőszakos ember társaságába kerültem, aki tiszteli a másik nem érzéseit és akaratát. Vagy tévedek? – pislogtam rá egy szende mosoly kíséretében, amelyről tudtam, hogy gyilkosnak hat ebben a pillanatban.

Louis egy morranás kíséretében fordult vissza. Azt hiszem… egy-null az én javamra.

Első: A doncasteri leányegylet

Megérkeztem az első résszel, ami meglepő, de durván hatoldalas lett! :) Remélem, tudom tartani a mennyiséget a következő részek során, s elnyeri a tetszéseteket! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket, véleményeket, valamint a négy rendszeres olvasót! Királyok vagytok!:)

Általánosan elfogadott tény, hogy az ember képes elítélni valamit, valakit első látásra, vagy akár a nevének említésére is: ha hallunk mondjuk egy rossz hírt valakiről, és találkozunk az illetővel, biztosan nem az fog berémleni neked, hogy nosza, ismerjük meg jobban, hanem az adott pletyka, így elkönyveled magadban ilyennek, olyannak vagy éppen amolyannak. A város lakosságának nagy része pedig így is járt a doncasteri leányegylettel, amelynek immáron három éve oszlopos tagja vagyok. Az öreg nénik azt hihetnék, hogy biztos apáca életet élünk, tehát nincsenek fiúbarátok, egy éjszakás kalandok, s olyan erkölcsösek vagyunk, hogy gyakorlatilag visszarepülhetnénk az időben. Persze, az a hír is járja, hogy a lányok, akik ennek az egyletnek a tagjai, szüzek, valamint sohasem káromkodták el magukat úgy Isten igazából.

Mindez egyáltalán nem igaz. Mi is ugyanolyanok vagyunk, akár bármelyik korunkbeli, néha kicsúszik egy-egy obszcén szó a szánkon, sőt, biztos forrásból tudom, hogy az egyik társunk már elvesztette az erényét, ráadásul pont, hogy egy „gyorsan bújjunk össze, aztán felejtsük el egymást” kaland alkalmával. Nem győztünk nevetni, miközben ecsetelte, hogy kerüljük el az ő hibáját, úgy nézett ki, mint egy hetvenéves öreg néni, aki előadja a „bezzeg az én időmben a lányok…” című kisregényét.

Ami engem illet ebből a szempontból, rám tökéletesen igaz az az imidzs, amit ránk ragasztottak. Ha ideges vagyok, legtöbbször Istent emlegetem, amúgy meg semmilyen basszuskulcs és violinkulcs nem hagyja el a számat. Ezt nagy részt a szüleim sulykolták belém, amikor pedig véletlenül arra vetemednék, hogy kicsúszna a számon az a bizonyos b betűs szó, akkor megoldom az esetet egy egyszerű basszusgitárral. Ezeknek a megbotlásoknak szokott hatalmas nagy nevetés lenni, amit vörösödő arccal tűrök. Barátom pedig eleve nem volt, mivel soha nem voltam az a nagy „pasizós” lány, aki mindenféleképpen akart magának egy fiút; a szüleim biztosítottak arról, hogy az égvilágon semmiről nem maradok le. Én is ezt az elvet vallottam, habár, elég sokan pécéztek ki emiatt, az iskolában a népszerűbb lányok lazán kinevettek, s közölték, hogy nekem egy zárdában lenne a helyem. Néha el is hittem, hogy így van, mégsem adtam meg nekik azt az örömöt, hogy előttük sírtam el magamat.

Visszatérve a leányegyletre, majdnem úgy funkcionálunk, mint egy cserkésztábor: pénzt gyűjtünk, hogy különböző alapítványokat támogathassunk és segíthessünk. A pénzkeresést pedig süti eladással, jótékonysági estek szervezésével oldjuk meg, a bikinis kocsi mosást pedig meghagyjuk a gimnázium pom-pom lányainak, mivel ők úgy is jobban élveznék, hogy másodpercenként rácsap egy-egy srác a fenekükre.

Van egy kórusunk is, amely csakis egyleti tagokat vesz fel, s változatos előadást nyújtunk a közönség felé. Erre ritkán kerül sor, mivel a városban a tinédzserek körében népszerű utálatnak örvendünk, így elkerülhetetlen az a néhány paradicsom, amit az arcunkra kapunk, miközben énekelünk. Szó ne essék róla, nem hetvenes évekbeli dalokat adunk elő, hanem a mai előadók dalait, mégis szidnak minket, akár a bokrot. Ezért gyakran szoktam nekik kívánni hajnali hátgörcsöt, azonban úgy látszik, imáim még nem találtak meghallgatásra. Na, majd egyszer.

Az igazság az, hogy először pont ezekért nem akartam ide jelentkezni. Túlságosan formális dolgok uralták az egyletet, a gyűlölködés engem pedig rosszul érint általában. A szüleim mégis rávettek, hogy csatlakozzam, ha már Lionel irányítása kicsúszott a kezükből; ahogy ők és a Csillagok háborújában fogalmaznak: „átállt a sötét oldalra”. Persze, ettől függetlenül még velünk él a bátyám, csak éppen állandósultak a viták, amelyeknek a vége általában az, hogy anya összetör sírva egy tányért, Li pedig elviharzik, s ezek után szoktuk hallani a motor berregését. Ilyenkor ugrik össze a gyomrom, s félek attól, hogy egyszer elveszítem… mert talán ő az egyetlen, aki nem úgy kezel, mint egy ártatlan angyalkát, hanem mint normális embert, akinek igenis vannak hibái.

Végigsimítottam a blézeremen, amelyre ráhímezték a leányegylet címerét: két fehér galamb repült felfelé, csőrükben pedig egy-egy szál olajfaág volt, jelképezve a békét és a tisztaságot. Ahogy mondani szokták: világbéke van, emberek! Csak az a kár, hogy néhány helyzet nem éppen ezt bizonyítja, tegyük fel, hogy néhány terrorista szervezet foglyul ejt pár embert és csak pénzért akarják őket elereszteni.

Szoknya helyett inkább fekete, csőszárú farmert vettem fel és egy fehér felsőt, amire néhány minta rá volt nyomva… jobban mondva egy rajzfilmfigura integetett vissza az emberekre, ami egyesek szerint égő, én viszont szerettem ezt a darabot. Nem is foglalkoztam az intrikákkal, s azzal sem, hogy anyám rendszerint szívrohamot kapott, mikor rám nézett és az egészet lázadásnak fogta fel. Milyen kár, hogy ez pont nem az… Szívesen kitörnék az engem körülölelő szabályokból és normákból, de attól tartok, hogy a szüleim szíve végleg összetörne, ha bennem is csalódniuk kéne. Éppen ezért megjátszom a makulátlan, kitűnő jó kislányt, legbelül pedig fortyogok, hogy ezt is, plusz azt is meg kell tennem, hogy mindenféle szempontból megfeleljek a követelményeket.

Sietve száguldottam le a falépcsőn, s szinte csúszva érkeztem meg az előszobába, ahol gyorsan felvettem az egyik Converse tornacipőmet, nem törődve azzal, hogy amint anyám meglátott, kiesett a kezéből az a csésze kávé, amit az imént töltött ki magának. A porcelán, nem kis meglepetésemre, széttört, amint összecsókolózott a parkettával, a benne lévő barnás folyadék pedig szétömlött.

- Shannon! – sipította. Automatikusan összerezzentem, legszívesebben befogtam volna a fülemet, ámde nem lehetett, mivel akkor nagyobb patália lenne a vége, mint ami amúgy most akar kitörni. – Mik ezek a göncök? Hogy mehetsz egy neves társaság közé ezekben a szakadt rongyokban? Nyomás vissza öltözni!

- Anya – szólaltam meg nyugtató hangon. Anyám zaklatottan nézett rám, növelve a lelkiismeret-furdalásomat. Istenem, miért nincs olyan nap, amikor minden tetszik neki? – Ez csak egy árusítás, nem fogok huszonvalahány fokban nejlonharisnyában és műszálas szoknyában ott parádézni, mint valami ódivatú iskolás lány…

- De a szabály az szabály! – követelte ki magának, a szemein látszott, hogy már csak tényleg pillanatok kérdése, s az anyám átmegy az Etnába és ki fog törni.

- A szabályok pedig azért vannak, hogy megszegjük őket – vágtam rá egy csepp iróniával a hangomban, gyorsan odahajoltam anyámhoz, nyomtam egy puszit az arcára és olyan szélsebesen iszkoltam el otthonról, ahogy csak a lábam bírta. Habár, egy saroknyira voltam már a házunktól, de még ott is hallottam anyám dühödt, eszeveszett sikolyát. Szerintem, ebből este műsor lesz… ha már Lionel-t kellően kikészítették.

Az árusításon különféle régi holmikat adhattak el, s vehettek meg az arra érdeklődő személyek. Mi nem tervezünk semmin se túladni, csak felkérték a szervezetet, hogy szervezzük meg ezt az eseményt, mi pedig elfogadtuk. Igaz, biztosak vagyunk benne, hogy jön pár „jó viselkedésű ifjú”, akiknek életcéljuk tönkrevágni a vásárt, azonban erre is felkészültünk: jön pár rendőr, akik talán megelőzik a rendbontást.

Jó pár méternyi séta után elértem az úti célomat, habár kétszer is meg kellett néznem magamnak, mivel nem hittem a szememnek: tele volt emberekkel. Ahogy mondom. A tevékenységeink, mint mondtam, nem örvendenek hatalmas népszerűségnek, ezért is volt döbbentő, hogy szinte oda kellett furakodnom az egyik standhoz, ahol az egyik legjobb barátnőm álldogált és a telefonját fogva nézelődött, valamit/valakit keresve.

- Halihó! – köszöntem rá, ő pedig ijedtében ugrott vagy két métert, s a szívéhez szorította a kezét. – Bocsánat, megzavartalak a nézelődésben? – vigyorodtam el őszintén.

- Nem, basszus, csak rám hoztad a frászt! Komolyan mondom, első osztályú betörő lennél – meresztette rám a kidülledt szemeit. – Amúgy pedig téged kerestelek. Hol voltál eddig? – tette fel a kérdést szemrehányóan. Unottan felsóhajtottam.

- Anyámmal volt egy kis nézeteltérésünk, ami az öltözetemet illeti – forgattam meg a szemeimet, aminek hatására Kelsey alaposan végigmért.

- Meg is értem. Ez a felső… - bökött rá a pólómra, én pedig sértett fejjel kaptam oda. – Komolyan, Shannon, úgy nézel ezzel ki, mintha valami turkálóból öltözködnél, pedig nem, mivel személyesen ott voltam, mikor megvetted, s hivatalosan is kijelentem, hogy a kudarcom így visszatekintve nagyobb, mint hittem volna. Amúgy meg a cipőd és a nadrágod abszolút rendben van. Még mindig jobb, mint az enyém, mivel anya csak a kiszakadt nadrágomat mosta ki. – Ezzel megfordult, s voilá, ott volt egy hatalmas lyuk a combjánál.

- Nagyon trendi – mutattam fel a hüvelykujjamat. – Mintha így vetted volna, csak kéne még néhány ilyen, s bevallhatod, hogy sokkal olcsóbban jutottál hozzá egy olyan dologhoz, ami amúgy kétszer annyiba kerül.

- Ez igaz – fordult meg és elismerősen tekintett rám. – Na, és mit szólsz ehhez a nagy banzájhoz? Kicsit se lepődtem meg, mikor megláttam, mennyi ember tolong itt. Majdnem megkérdeztem, hogy melyik hamburgert adják ingyen a mekiben. – Hangosan felnevettem. – Aztán kiderült, hogy az emberek szeretik a bolhapiacokat. Ki gondolta volna – vont vállat. Kuncogtam, odaálltam mellé, hogy jobban szemügyre vegyem azt a tömeget, amely itt összeverődött, s valóban hatalmas forgatag tárult a szemeim elé. Egyszerűen… lenyűgöző.

- Mi pedig, amíg el nem mennek, itt fogunk állni, mint valami élőszobrok? – fordultam Kelsey felé. Ő szólásra nyitotta a száját, mégis más válaszolt helyette, nem más, mint a csapat okos tojása, Wanda.

- Természetesen! Ami pedig szeretnék tőletek kérni, hogy legyetek kellő türelemmel és bármilyen nyűgjük van az embereknek, igyekezzetek megoldani! Ha bármilyen problémát észleltek, hívjatok fel gyorsan, én pedig küldöm a rendőröket, akik persze nem mindig lehetnek ott, ahol kellenek…

- Oké, Wanda, felfogtuk, megértettük és szeleteltük. Visszavehetnél egy cseppet a szervezői fölényeskedésedből, mert még a végén megtörténik az első baj és akkor nyomok be neked, hogy azt se tudod, melyik orrlyukadon vedd először a levegőt: a jobbon vagy a balon – vágott a lány szavába Kelsey. Még mielőtt kitört volna belőlem a röhögés, gyorsan oldalra fordultam és a kezemet a számra tapasztottam.

- Szép volt, Kelsey! De, te ott, Shannon Monroe, miért is nevetsz? A te bátyád az egyik bajkeverő, ha nem tudnád. – A vigyor valósággal ráfagyott az arcomra, úgy fordultam vissza a lányhoz, aki önelégülten vigyorgott. Ökölbe szorultak a kezeim. – Igen, hozzád beszélek. Attól még, hogy te még itt játszod a jó kislányt, ugyanolyan züllött vagy, akár Lionel Monroe – vágott egy fancsali arcot, aminek hatására a vérnyomásom kiugrott hirtelenjében kétszázra. Igazán felidegeltem magamat.

- Papol az erkölcsről az, akin végigment Doncaster fél férfi populációja, beleértve a saját apját is! – vágtam hozzá fojtott hangon, aminek hatására Wanda arca egészen lesápadt, majd felszegett állal faképnél hagyott minket. Kelsey elismerősen füttyentett egyet, s nyújtotta a tenyerét, hogy belecsapjak. Még mindig magas vérnyomással belecsaptam. – Annyira fel tud húzni, hogy az nem igaz – motyogtam magamnak.

- Teljesen felesleges. Ez élteti a kis ribancot – csóválta meg a fejét Kelsey. – Ha ez megnyugtat, én is lekevernék neki egy hatalmasat, de attól tartok, én húznám a rövidebbet, s körülbelül a háromszorosát kapnám vissza. Mondjuk, az meg a másik, hogy ettől ugyanolyan elégedett lennék, de mindegy – nyugtatóan átölelt. Vettem egy mély lélegzetet.

Magamban tovább mérgelődtem, miközben pásztáztam a tömeget. Senki nem akart rosszul lenni, így némileg kezdtem megnyugodni, a gondolataim pedig fokozatosan terelődtek el az ócsárlásnak szánt kis beszólásról Wanda részéről. Elfoglaltam magamat azzal, hogy néhány idős embernek segítettem kikászálódni a forgatagból, mivel kijött rajtuk a klausztrofóbia, amúgy pedig teljesen ingerszegény volt az egész esemény.

- Ajj, menjünk már haza! – türelmetlenkedett fél óra múlva Kelsey, megrökönyödve bámultam rá. – Fáradt vagyok. Semmit nem aludtam az éjjel, mert az öcsém nem volt hajlandó levenni a játékáról a hangot és egész éjjel azt bűvölte! Néha kedvem támad őt is kihajítani a második emeletről, Wandával együtt. Komolyan, ha ezeket összeraknánk, tömegpusztító fegyverre tennénk szert – dobbantott egyet a bal lábával, s folytatta volna tovább a szitokáradatot, ha belé nem akad a szó és a szemei tágra nem nyílnak. – A rohadt életbe! A motoros srácok! Ezek szétszednek mindent, basszus, hívd fel az okos tojást!

- Nincs nálam a telefonom – sziszegtem felé, mivel a nagy sietségben otthon hagytam a telefonomat. Átkoztam magamat érte, viszont nem tehettem róla. Kelsey még idegesebben nyújtotta felém a sajátját.

- Gyerünk! Addig megpróbálom őket feltartani. Remélhetőleg sikerül, mert köztük van a bátyád is – kicsit arrébb lökött, sietve megindult a tömegbe. Kinyújtottam a nyakamat és lábujjhegyre álltam, mire kiszúrtam a jellegzetes fekete bőrdzsekit viselő rossz fiúkat, a gyomrom pedig dióméretűre zsugorodott, mikor észrevettem köztük Lionel-t és a számomra ismeretlen, még mindig borostás srácot, aki még három nappal ezelőtt megfenyegetett.

Gyorsan tárcsáztam, azonban Wanda nem vette fel. Kétségbeesetten nyomtam le a hívás gombot többször, de mindig hangpostára ment. Remegett a kezem, ahogy a lábam is, végső elkeseredésemben már a rendőrséget hívtam, akik nem ültek a fülükön és a második kicsengés után felvették.

- Jó napot kívánok, itt a doncasteri rendőrség. Miben segíthetek? – szólalt meg a vonal túlsó felén egy női hang.

- Én-én… - dadogtam, a következő percben pedig el is tűnt a barátnőm telefonja a kezemből. Sikoltva kaptam utána, ámde egy tőlem jóval magasabb, körülbelül két méteres srác vigyorogva emelte magasra. A kabátjából tudtam, hogy bandatag. – Ha nem adod ide, esküszöm, nem állok jót magamért! – próbáltam megfenyegetni remegő hangon, ő viszont nem vett komolyan és hangosan felnevetett.

Kétségbeesetten lendítettem a lábamat, s találtam bele az ágyékába. A fiú arcára fagyott a vigyor, a telefon kiesett a kezéből, én azonban nem foglalkoztam a készülékkel. Majd veszek Kelseynek egy másikat, s nyilván megérti, ha a menekülés fontosabb volt, mint mondjuk egy méregdrága Samsung készülék. Így hát, mindenféle hajlongás nélkül lendültem előre és futottam be az addigra rémült tömeg közé. Néhány percnyi bolyongás után rájöttem, hogy teljesen elvesztem, igyekeztem elérni a legközelebbi, ide tartozó parkolót, ahol valószínűleg alig van néhány ember és ott átszaladva villámgyorsan elérhetek a rendőrségig. Nem akartam bemártani a bátyámat, azonban mégis túl messzire ment, hogy idemerészkedett egy csomó olyan fickóval, akik képesek megölni szemrebbenés nélkül egy-egy ártatlan embert.

Levegőért kapkodtam, sikoltottam minden egyes alkalommal, mikor megláttam, hogy egy bandatag közeledik felém. Nem akartam a kezükre kerülni, el sem merem képzelni, milyen következményei lennének annak, ha sikerül elkapniuk engem. Egy biztos: sokkal inkább választanám a halált.

- Hova-hova? – kapott el valaki hátulról, felordítva rúgtam előre, oldalra és hátra, semmit nem hatott. – A helyedben nem nagyon visítoznék. Az egylet itt lévő tagjait elkaptuk, nincs esélyed ellenünk. – Kihúzott a tömegből, s be kellett vallanom, hogy nem hazudott nekem. Mindegyik lány ott volt. Kinek egy folt éktelenkedett arcán, ki kicsit zilált volt, s volt, aki egyáltalán nem ellenkezett, mert a külseje makulátlan volt. A srác, akit nem mellesleg egyáltalán nem ismertem, lerakott melléjük, Kelsey, akinek a haja teljesen tönkrement, egyből megölelt.

- Mit akartok tőlünk? – kiáltotta az egyik lány közülünk. – Nem elég, hogy szétcsesztétek az egészet? Minket is el akartok vinni? Hát, gyerünk, de az az egy biztos, tőlünk nem fogtok kapni semmit! – Helyeslő bólogatás követte a rövid szónoklatot. Tényleg halványlila gőzünk nem volt arról, mit akarnak tőlünk. Néha előfordult, hogy egy-egy lányt elragadtak az utcáról, szórakozás céljából, azt azonban nem értettük, tőlünk mit szeretnének.

Hangos röhögés szakította meg a gondolkodásmenetemet. Ami a legjobban fájt, hogy Lionel is velük együtt nevetett… azonban ez is abbamaradt hamar, mert a srác, akit három nappal ezelőtt láttam, leintette őket és felénk fordult. A tekintetét az enyémbe fúrta egy röpke pillanatig, majd végignézett azon a szétzilált lánysoron, akik amúgy kihúzott háttal szoktak sorrendben állni.

- Szerintetek? Szórakozni viszünk titeket, ha már annyira belefásultatok a „Miss Mintadiák” szerepébe. A Monroe lány velem jön, a többi a tiétek – fordult a srácok felé, nekem pedig leállt a szívem egy másodpercre, s csak Kelsey heves szorítása tartott a Földön.

Ez volt életem eddigi legpocsékabb napja.

Bevezető

A szobámra megnyugtató csend ereszkedett le, csak a saját lélegzetvételeimet lehetett hallani, semmi mást. Odakintről néhányszor behallatszott az autók dudaszója, amely jelezte, hogy valakik nagyon sietnek valahova – azt is meg merem kockáztatni, hogy megelőzve a szokásos nyári forróságot inkább most indultak munkába a felnőttek –, azonban ezen kívül semmilyen más hangforrás nem volt a környezetemben. Még az órám se kattogott, mivel az előző nap lemerültek az elemek és még nem jutottam el a boltig, hogy vegyek újat. Illetve, ami azt illeti, volt rá időm bőven, mégsem vitt rá a lélek, hogy kimozduljak.

A plafont bámultam, összeszorított szájjal szemeztem az oda felragasztott poszteremet, ami Ed Sheeran-t ábrázolta. Emlékszem, mennyit szerencsétlenkedtem a felrakásával: mivel lehetetlenül alacsony vagyok, létrát kellett hoznom, pedig a szobám eleve nem nagy belmagasságú. Aztán, mikor felállítottam a szerkezetet és megfogtam a szentélyt érdemlő papírdarabot, kis híján lezúgtam róla. Csak azért kis híján, mert pont akkor haladt el a kitárt ajtó előtt a bátyám, jobban mondva az ikrem, s a hatodik érzéke megsúgta neki, hogy éppen repülni kívánok. Azóta nem is nagyon enged fel magas helyekre, mert tudja, hogy én akár úgy el is tudom törni magamat, ha éppen nem csinálok semmit. Igen, egy cseppet vagyok csak szerencsementes.

Halkan felkuncogtam. Vigyáztam arra, nehogy felébresszem a szomszéd szobában alvó szüleimet, mert hajnali hatkor eléggé nyűgösek tudnak lenni. Ha meg nyűgösek, akkor a feszültséget a gyereken vezetik le, én pedig már így is elég sokszor játszom a feszültségbábut a családban. Így hát, reggel hétig mindenkinek csend van, különben megnézhetjük magunkat.

Motorberregést hallottam odakintről. Felvontam a szemöldökömet, érdeklődve ültem fel az ágyamban és hegyeztem a fülemet. Nem hallottam a bátyámat elosonni a folyosón (a parketta eléggé nyikorgós), arra mertem következtetni, hogy az egyik haverja korán kelő és meg akarja heccelni Lionel-t; megcsóváltam a fejemet, felhajtottam a takarót és kicsusszantam az ágyból. Felvettem magamra a székre lehajított köntösömet, az erkélyajtóhoz léptem, bütyköltem egy ideig a zárat, végül szezám tárulj, kinyílt az ajtó.

Kiléptem, azonban azonnal össze is húztam magamat fázósan. Meglepően hűvös volt nyárhoz képest, az ember pedig nem várhatja, hogy melege legyen, főleg mezítláb, pizsamában és köntösben. Beszippantottam az alsó ajkamat, a korláthoz léptem, úgy figyeltem, ahogy megjelenik Lionel kócos üstöke, s szinte ügetett a kapu felé, akár egy ló.

Összefontam a mellkasom előtt kezemet; nem volt szokásom leskelődni, mert általában nem is érdekelt, mibe keveredett a bátyám, most viszont felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis nagyon ritka az olyan alkalom, mikor ő hajnalban már fent van. Az meg már a másik, hogy a srác, akihez igyekezett, úgy nézett ki, mintha egy perc késés miatt is képes lenne neked egyet beverni. Hát, fő a jó első benyomás.

- Na, végre – szólalt meg a bátyám, mikor lihegve kinyitotta a kaput és szembe találta magát a vendégével. Mert ugyan az enyém nem! – Azt hittem, soha nem érsz ide.

- Akadt egy kis dolgom – válaszolta kurtán a srác, végigsimított az állán, jobban mondva az egynapos borostáján. Összevontam a szemöldököm. Hm. Jól állt neki, viszont megnéztem volna az arcát szőr nélkül is.

- Éjszaka, mi? – vigyorodott el perverzen Lionel, én pedig majdnem ott tartottam, hogy megfogom az egyik cserepes muskátlit és fejbe vágom vele. Már csak azért is, mert reggel még ilyenre is van ereje. – Csak hogy tudd, kibaszott nagy esélye van, hogy lebukunk, főleg így, hogy idejöttél – váltott komolyra, mikor látta, hogy a srác sem díjazta túlságosan a poént. Vagy érzékenyen érinti a dolog bizonyos okok miatt vagy egyszerűen odaveszett a humorérzéke.

- Azért két percbe nem halsz bele, gondolom – mondta türelmetlen hangon. – Vagy esetleg zavar, hogy nem egy jó hírű motoros bandába keveredtél bele? Kár, szerintem a szüleidet nem zavarná, ha van mellette egy másik gyerekük. – Lionel szeme fennakadt.

- Honnan tudsz Shannonról? – kérdezte ingerülten, majdhogynem kiabálva. Úgy látszik, feléledtek benne a testvéri ösztönök… ha tényleg olyan „gonosz” az a banda, ahová keveredett. Édes Istenem, Lionel, mibe keveredtél?

- Mondjuk, ott áll az erkélyen, s kétlem, hogy a nőd lenne, mivel köpésig hasonlítotok egymásra – eresztett meg egy gúnyos vigyort a srác. – Li, még egy esélyed van. Akkor viszont nem akarok nézőközönséget, mert ki tudja, talán fogja magát valaki és saját kezűleg öli meg – nézett mélyen a bátyám szemeibe, majd felpillantott rám.

Már innen is kiszűrtem, hogy eszméletlenül szép kék szemei vannak, ugyanakkor elfogott a rémület is. Kicsit sem akartam rossz társaságba keveredni, s a pánikom még akkor sem szállt el, mikor a motorjához lépett és rám kacsintott. Utána pedig felpattant a hatalmas nagy fekete jószágra, felvette a bukósisakját, indított és eltűnt pillanatok alatt a látóterünkből.

Próbáltam nem koncentrálni a hevesen dobogó szívemre. Nem ment. Olyan erővel szorítottam oda a kezemet, miközben beléptem a kellemesen meleg szobámba, hogy azt hittem, ott menten ájulok el, de nem a gyönyörűségtől.

Ez a perc örökre beleivódott az elmémbe.